Keresztapa-sztori Marlon Brando módra


Mario Puzo elküldött nekem egy példányt a regény megjelenésekor. Néhány sort is mellékelt, közölve, hogy filmes feldolgozás esetén engem javasol Don Corleone szerepére. Az ajánlat nem keltette fel az érdeklődésemet. Mi közöm volna egy maffiafőnökhöz? - gondoltam. Soha nem játszottam olaszokat, amúgy is megtanultam, hogy a legnagyobb hiba, amit egy színész elkövethet, ha elfogad egy nem neki való szerepet. Mindenesetre elolvastam a könyvet és megköszöntem Mariónak, hogy rám gondolt. Ő eladta a jogokat a Paramountnak és a filmvállalaton dolgozott. Többször felhívott, hogy jobb belátásra bírjon, de azt nem közölte velem, hogy a nevemben tárgyalt a produkcióval. Mint később megtudtam, a Paramount főnökei hallani sem akartak a nevezésemről a szerepre. Hozzátartozik az előzményekhez, hogy a Lázadás a Bountyn idején telekürtölték a sajtót az állítólagos kicsapongásaimról, a Paramount nagy veszteségeket könyvelt el, és nem akartak további kockázatokat vállalni a személyemmel. Mario végül elküldte a kész forgatókönyvet. Elolvastam és tetszett. Francis Coppola is megerősítette, hogy engem akar a szerepre, és próbafelvétellel igyekezett meggyőzni a Paramount vezetőit. Először saját kíváncsiságom kielégítésére otthon tartottam próbákat: papír zsebkendővel kitömtem a számat, némileg kisminkeltem magam, a tükör előtt dolgoztam a szövegen. Sikerült meggyőznöm magam, mielőtt a kamera előtt is megismételném. A felvételek tetszettek a Paramountnak, hát így lettem a Keresztapa.
Az igazi maffia a kezdettől érdeklődött a filmünk iránt, amely New York olasz negyedében játszódott: Little Italyban. Csak miután dobozba került a film, jutott tudomásomra, hogy a maffia bizonyos kikötésekhez ragaszkodott: mint például, hogy soha nem hangozhat el a párbeszédekben a maffia szó. Biztosra veszem, hogy könnyen megbéníthatták volna a forgatást New York-i szakszervezeti barátaik révén. Feltételezem, hogy cserébe a "protekcióért" a Paramount néhány feladattal látta el őket a filmben. A stáb több tagja is a maffiához tartozott, négy vagy öt maffiózó kisebb szerepet kapott. Éppen a Mott Streeten forgattunk Little Italyban, amikor Joe Bufalino felkeresett. Két emberét küldte előre, hogy jelezzék az érkezését. "Üdvözlöm, Marlon, maga egy nagy színész", majdnem beverte a fejét, mikor belépett a lakókocsimba. Elsőre az tűnt fel, hogy kétfelé állnak a szemei. Nem tudtam, melyikbe nézzek. Példás állampolgár és családapa látszatát kívánta kelteni. Közölte velem, hogy a hatóságok üldözik. És széttárta a karját: "De hát mit tettem én?" Nem tudtam, mit feleljek. Témát változtatott: "Hallom, hogy szereti a kalimárit. Nagy örömömre szolgálna, ha egyszer meglátogatna és együtt vacsoráznánk, hármasban. A feleségem is megtiszteltetésnek venné?"
- Bufalino úr? - Erre legyintett és megjegyezte: "Szólítson csak Joe-nak!" "Nos, akkor Joe, látja ezt a temérdek szöveget? - és meglóbáltam az orra előtt az aznapi forgatási anyagot. - Higgye el, sajnos nincs időm."

Charles Bludhorn, a Paramount egyik elnöke egy napon azzal fenyegette Francis Coppolát, hogy elveszi tőle a rendezést. "Ha elküldi Francist, nem fejezem be a filmet" - közöltem vele. Szilárd meggyőződésem, hogy a rendezőknek joguk van az önállóságra: meg kell hagyni a szabadságukat, hogy megvalósíthassák az elképzeléseiket. Mindamellett Francis nemigen törődött a színészi előadásmóddal, hagyta, hadd boldoguljunk magunktól. Én magam sok mindent elhagytam az eredeti szövegből és a saját elképzeléseim szerint alkottam meg a figurát. Don Corleone szerepének minimális játékot kölcsönöztem. Egy egyszerű ember portréját akartam visszaadni. Don Corleone ahhoz az emigránsáradathoz tartozott, akik a század elején érkeztek Amerikába. Fel kellett kapaszkodnia a lejtőn, ez létkérdés volt számára. Ugyanolyan reményeket és ambíciókat táplált a gyerekei számára, mint John Kennedy. Azt mondtam magamnak, izgalmas lehet úgy megformálni egy gengsztert, hogy mellőzzük - talán először a filmtörténetben - az aljas fickó kliséjét, amit Edward G. Robinson filmjeiből megszoktunk. Egyfajta hőst akartam bemutatni, egy férfit, aki tekintélyt követel. És minthogy hatalommal felruházott ember, éppúgy érdekes ellentétet képzelhet ezzel, ha a gyengédségét is előhívom. Nagy tiszteletet éreztem Don Corleone iránt. Nem olyan volt, mint Al Capone, aki baseballütővel ütlegelte az embereket. Hagyománytisztelő, méltóságteljes, disztingvált férfinak képzeltem. Nem tett egyebet, mint hogy védelmezte önmagát és a családját. Cselekedetei dacára becsületes ember maradt: összetartotta a családot, és mint bármelyikünk, alkalmazkodott a körülményekhez. Akkoriban azért léptek be a maffiába, hogy megvédjék magukat a visszaélésekkel szemben. Little Italyban működött egy szervezet, a Fekete Kéz, amelyik pénzt zsarolt ki a bevándorlóktól, akik családjuk védelmét és megélhetésüket oldották meg ezáltal. Egyesek meghunyászkodtak, de mások, mint Don Corleone is, ellenálltak. Hát valójában erről szól A keresztapa: a don nem adta be a derekát azoknak, akik minden vállalkozásból a részüket követelték. Annak érdekében, hogy megvédje az övéit, kénytelen volt szép lassan a bűn lejtőjén elindulni?
A hetvenes évek elején forgattuk a filmet. A legtöbb maffia ellen felhozott vád alkalmazható volt más amerikai intézményekre. Elvégre nincs sok különbség a rablógyilkosok és a Phoenix-művelet, a CIA által vezetett leszámolási akció között. Semmi különbséget nem látok a gengsztergyilkosságok és mondjuk a Diem fivérek meggyilkolása között Vietnamban. Bizonyos értelemben a maffia emberei jóval szigorúbb törvényeknek engedelmeskednek, mint elnökeink és politikusaink. Kíváncsi volnék, mi történne, ha nem a Bibliára esketnék meg őket, hanem például cementbe temetés büntetésével követelnének tőlük tisztességet: látványos visszalépéssel vallanának megvesztegethetőségükről?

Remekül szórakoztam A keresztapa felvételei alatt. Mindig megjelent egy-két maffiózó a forgatáson, és alkalom nyílt a tréfálkozásra. Volt egy jelenet, amikor a család hazaviszi a Keresztapát a kórházból egy gyilkossági kísérletet követően. Hordágyon cipelik fel a lépcsőn. A jelenet felvétele előtt ólomnehezéket kértem a berendezéstől, amit a díszletek kitámasztásához használtak. Egy 150 kilós darabot a takaróm alá rejtettem, amitől a hordágy súlya meghaladta a 200 kilót. Csak mi ketten tudtunk róla, a berendező meg én. A "családom" valahogy felemelt, de hiába erőlködtek, képtelenek voltak feljutni velem a lépcsőn. Lihegtek, dőlt róluk a veríték, nem tudtak megemelni. "De hát mi a fene ütött belétek? Még a végén leesek. Ez hihetetlen!" A berendező úgy nevetett, hogy majdnem legurult a székéről, ezalatt Francis üvöltözött a négy férfival, sürgette őket. Egyikük egyfolytában azt morogta: "Te jó isten, mi történt? Mitől ilyen nehéz?" Hagytam, hogy kínlódjanak egy darabig, aztán fölemeltem a takarót és megmutattam a nehezékeket.

Alighogy elkészült a film, telefonhívást kaptam egy állítólagos FBI-ügynöktől, aki el akart beszélgetni velem. Belementem. Öt-hat órás beszélgetés volt. Érdekelte, hogy mit tudtam meg a maffiáról a forgatás során, a Keresztapa pénzügyeiről, arról, hogy juttattam-e titkos pénzösszegeket bárkinek is, és a többi. Nagyon igyekezett, hogy besúgjam a maffiát, de átláttam rajta, másfajta besúgásról volt szó. "Nézze - szögeztem le -, gyerekeim vannak, rendezett életem, nem akarok veszélyt hozni a családomra. Nem tudok semmit (ami nem egészen volt igaz), de ha bármit is tudnék, nem árulnám el." Rájöttem, hogy valójában egy maffiataggal állok szemben, aki igyekezett kipuhatolni, hogy szolgáltattam-e olyan információkat az FBI-nak, amelyek árthatnak nekik. Megismertem jó néhány maffiózót, mindannyian azt mondták nekem, hogy szeretik a filmet, mert méltósággal játszom a Keresztapát. Little Italyban mind a mai napig nem engedik, hogy fizessek. Ha spagettit eszem egy olasz étteremben, a tulaj mindig azt mondja: "Ne vicceljen, nálunk nem fizet ő Nézzétek, ő a Keresztapa, itt a Keresztapa!"

Naptár
Szavazás
Étékeld az oldalt!
100%
70%
40%
10%